Ma nagy kalandra vállalkoztam, szegény Lisa, nem is sejti, hogy mi vár rá. Korán reggel gépkocsival kimentünk az Uluru melletti parkolóba, innen a legszebb a napfelkelte.
És máris indulunk mászni a szent hegyre. Alaposan felkészültünk, kis hátizsákunkban viszünk egy-egy palack ásványvizet, csokoládé és müzli szeleteket. Most még elfér rajtunk a kardigán, amit hamarosan beteszünk a hátizsákba. Lábunkon magas szárú sportcipő, fejünkön széles karimájú kalap szúnyoghálóval. Erre szükség lesz, ha mindkét kezünk foglalt a kapaszkodáshoz, ne egyenek bennünket az idegesítő, és agresszív apró legyek. A szállodában valahogy megoldják, hogy kitessékeljék őket, de a sivatagban mindenütt ott vannak. A múltkori kiránduláson megtanultuk, hogy milyen szemtelenek.
Az első métereken könnyen túljutottunk, azután nagy segítséget nyújt a derékmagasságban kiépített kordonszerű lánc. Biztonságérzetet ad, és szükség van rá a meredek és sima szakaszokon, ahol kapaszkodóként szolgál. Ezen kívül sehol egy bokor, vagy fa, csak a kemény vörös szikla.
Többször megálltunk egy szusszanásra, ittunk egy korty vizet, és elmajszoltunk egy falat édességet. Lisanak mondtam, hogy először a csokoládénkat együk meg, ha nem akarjuk, hogy a hátizsákban szétfolyjon. Mire visszafelé jövünk, biztosan harminc fok felett lesz a hőmérséklet. Mikor a láncos szakasz végére értünk, azt hittük, már sínen vagyunk. De kiderült, talán az út harmadánál tartottunk. A következő szakasz már nem annyira meredek, de egyre sűrűbbek lettek a pihenők. Láttam fogadott lányomon, hogy most a pokolba kíván. Még nem tudja, ha a fiammal összejön, ez a túra csak bemelegítő lesz a rendszeres programjaikhoz.
Végül is feljutottunk, és a látvány minden kínunkért kárpótolt bennünket. Nagyon szép tiszta idő volt, az égen csak apróbb felhőcsíkok kúsztak a távolban. Körben a jellegzetes ausztráliai sivatag, benne a szállodáknak is helyt adó Ayers Rock Resort, odébb a repülőtér, és távolabb az Olgák. Még ez is milyen közelinek tűnik innen fentről. Ezeken kívül mindenütt csak a vörös sivatag a milliónyi száraz fűcsomóval, és a ritkás gyér és szürke bozótcsomókkal. Na meg néhol egy csenevész tűlevelű fa.
Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé. Könnyebb és gyorsabb is volt, hogy segített bennünket a gravitáció.
Két és fél óráig tartott a túra, elfogadható teljesítmény. Gyorsabb lettem volna, ha Lisa nélkül megyek, neki ez egy nagy kihívás volt.
Ez a hatalmas monolit 360 méterre magasodik ki a talajszinttől, lefelé a föld alatt 3000 méterre van az alsó széle. Szerencse, hogy nem fordítva, sose indultam volna a megmászására.
A parkolóba érve a gépkocsi hőmérőjén láttuk, hogy kint már 32 fok van, bent ekkor 56 fok volt. Járattam öt percig a motort, hogy a légkondi lehűtse az utazóteret, aztán irány a szálloda. Öt perc zuhanyozás, félig vizesen fel a bikinit, és irány a medence.
A pincér rám néz, és megkérdi: a szokásost? Bólintok és mutatom, hogy kettőt, merthogy Lisat is várom. Ez a szokásos a „miss Lisa” nevű új találmány. Fogadott lányom hozta New-Yorkból, ő találta ki, amikor akart is inni alkoholt, meg nem is. Úgy indult, hogy kért egy daiquirit, és két deci limonádét. Ezeket összeöntötte egy nagyobb pohárba. Azután mikor már többedszer kérte, a bartender az alapanyagokat és az arányokat megtartva készítette el a „miss Lisat”. Tett hozzá még egy kevés narancslevet, és szirupot, az egészet összerázta kevés jégkásával, ami kiöntés után felúszik a pohár tetejére. Erre reszelt egy kis narancshéjat, szelet narancs a pohár szélére, két szívószál, és kész.
Később komótosan megebédeltünk, és folytattuk a semmittevést. Egész délután úsztunk, napoztunk, lubickoltunk, és koktéloztunk.