Ma sokan voltak a rendelőmben délelőtt, és délután is. Mindenki apró, semmitmondó bajaival jött hozzám és tanácsot kért. Legtöbbször nincs is mit tanácsolni, csak azt szeretnék a páciensek, hogy valaki meghallgassa őket. Amerikában erre egy nagyon komoly iparág épült, már évtizedekkel ezelőtt. A páciens hetente eljár a pszichológusához, beül egy kényelmes fotelbe, vagy lefekszik egy kanapéra, és panaszkodik. És természetesen fizet, mint a katonatiszt. De a pénzéért kibeszélheti magát, és ez a terápia lényege. Azt a sok feszültséget, amit a családban, a lakókörnyezetében, a munkájában az ember összeszed, itt kiokádhatja magából. Megkönnyebbül, és mehet tovább a verkli. Nagyon jól ismerem a hazai pszichológus társadalmat, ugyanígy működik, csak nem keresnek annyit, mint tengerentúli kollégáik. De nagy szükség van rájuk, ők a biztonsági szelep, ahol a gőzt le kell engedni.
Délutánra már jól kifáradtam, és még előttem volt az edzőterem a szokásos izzasztó fél óra. Lisán látom, hogy óriási változáson ment keresztül, már az önsanyargatást is mintha élvezné. Egy dolog nem változott, ugyanúgy istenít, mint egy pincsikutya a gazdáját, néha már nekem kínos. De amúgy nem emlékeztet arra az elesett fiatalasszonyra, akit megismertem. Mindig mosolyog, fesztelenül társalog mindenkivel, jó tudni, hogy egy páciensemet biztosan meggyógyítottam. Nemsokára jön a fiam, meglesz az utókezelés is. Már megvan a repülőjegye, december 22.-én érkezik Dubai és Melbourne átszállásokkal, és január 5.-én megy haza.
Férjem már előbb, 15.-én itt lesz, én Sidney-ben várom, és a hét végét ott töltjük édes kettesben. Visszafelé elvileg a fiammal utazik, de nekem erre vonatkozóan vannak terveim. Nem biztos, hogy annyira rohannia kell, nem várja otthon senki.