Reggel már nyoma sem volt annak, hogy Lisa a hónapfordulómon túl jól érezte magát. Szombaton sajnáltam, amikor másnaposan szenvedett, ugyanakkor örültem is neki. Előző este olyan felszabadultan bulizott, hogy hamarosan jó esélye van a teljes gyógyulásának. Minden nap izgatottan elmondja, hogy nagyon várja a fiammal való találkozást. Már visszaszámol, olyan, mint egy tinédzser.
Most is nézi, hogy mit, és mennyit teszek a tányéromra. Ha valamit nem szeret, megbeszéljük, hogy mivel helyettesítse.
A délelőtti rendelésen egy amerikai házaspár keresett meg, hogy látták van a szállodában pszichiáter, szeretnék, ha beszélnék az anorexiás lányukkal. A baj csak az, hogy gyermekük nem ismeri el, hogy beteg, és eddig minden segítséget elhárított. Azt javasoltam a szülőknek, találjanak ki valami ürügyet, és ebédeljünk együtt. Aztán majd meglátjuk, mit tudok tenni.
Délben amikor Lisaval beléptünk az étterembe, a hölgy felállt az asztaluktól, átölelt, és úgy súgta a fülembe, hogy lányának azt mondja majd, régi barátok vagyunk. Gyors tanácskozás, végül megegyeztünk a stratégia lényegében, Los Angelesben találkoztunk, amikor ott éltem a családommal. Kértem, hogy ők ne beszéljenek a betegségről, majd én bekerítem 17 éves lányukat.
Az asztalnál kölcsönösen bemutatkoztunk (a férjnek is, őt „nem ismertem”). Lisa azt mondta, hogy az életét köszönheti nekem, nagyon mély depresszióból húztam ki. Nem is tudja, hogy minek is nevezzen, barátnőjének, vagy pótmamájának? Aztán semleges dolgokról beszélgettünk, végül megkérdeztem a lánytól: Te miért nem eszel, beteg vagy? Csodálkozva nézett rám, és azt mondta nem éhes. Ismét semleges dolgok következtek, majd a lányhoz fordultam. Nem tetszel nekem, mint orvos látom, hogy valami nincs veled rendben. Igaz, hogy nem belgyógyász vagyok, de ha megengeded, megvizsgálnálak délután. A lány először meglepődött, azután tiltakozott. Én hagytam, mintha túlléptem volna a témán. Az anyja épp arról kérdezett milyen nálunk otthon az élet. És én meséltem a hazámról, hogy milyen gyönyörű ország.
Ebéd után, amikor elbúcsúztunk, a lány kérte, hogy szeretne velem négyszemközt beszélni. Azt javasoltam, hogy kísérjen el a szobámba, közben beszélhetünk. Megkérdezte, miből gondolom, hogy ő beteg? Egyszerű a válasz, ránézésre nem úgy néz ki, mint egy egészséges ember. Látva, hogy mit evett, pontosabban nem evett, azt gyanítom, hogy a szervezete nem kapja meg a szükséges vitaminokat, antioxidánsokat és nyomelemeket. A lány tanácsot kért tőlem, azt mondta nem mer enni, mert nem akar túlsúlyos lenni, mint a szülei.
Javasoltam, délután jöjjön le a medencéhez, nézze meg milyen Lisa fürdőruhában. Ő is lehetne olyan, nem kell elhízni, ha megfelelően táplálkozik, és sportol.
Rendelési időm után mentem a szokásos délutáni úszóedzésemre, a lány már várt rám. Ruhában volt, és amikor látta, hogy ez meglepett, elmondta, hogy nem mer fürdőruhára vetkőzni, mert szégyelli magát. Igazán fura kettősség. Nem eszik, mert fél, hogy meghízik, de levetkőzni sem mer, mert szégyelli, hogy milyen vékony.
Javasoltam, hogy várja meg Lisat, én kezdem hajtani a köreimet. Fogadott lányom szokás szerint később jött, és hamarabb abba is hagyta. Még nem bírja felvenni velem a tempót, de már jó úton jár. Hónap végére kitűztük neki célként a napi ezer métert, két részletben.
Amikor kijöttem a vízből a két lány már beszélgetett egymással, és én csatlakoztam hozzájuk. A fiatal lány arcán láttam a döbbenetet, Lisa felvilágosította őt a koromról, és ezt nem tudta megemészteni. Mármint azt, hogy lehet ilyen alakom 65 évesen. A válasz pedig nagyon egyszerű tudatos étkezés és mozgás. Amikor feltette nekem a már várt kérdést: hol tanulhatja meg, mindazt, amit mi tudunk, én tettem neki egy ajánlatot. Beszélje meg a szüleivel, hogy itt marad még egy hétre, az alatt elsajátíthatja az alapokat. Ha akarja, vacsorázzunk együtt, segítek a szüleit meggyőzni, hogy az ötlethez járuljanak hozzá.
A vacsoraasztalnál öten ültünk, a lány a szüleivel, Lisa és én. Az édesanya már úgy jött oda, hogy az ötlettől is ki volt borulva. Még soha nem volt a lányuk nélkülük sehol. Hagytam, hogy anya és lánya had vívják a csatájukat, jó tíz perc múlva az addig csendben lévő apa avatkozott be a vitába, amikor kezdett elmérgesedni a háború. Erélyesen rászólt családja két nő tagjára: most már elég legyen! Szeretném hallani a doktornő véleményét, és érveit.
Én elmondtam, hogy a lányuk anorexiás (most először mondtam ki ezt a szót). Neki külső segítség kell, mert először a fejében kell rendet tenni. Azt hiszi, ha eszik, olyan lesz, mint a szülei, és ezt nem akarja. El kell vele hitetni, hogy a két szélsőség között vannak fokozatok. Meg kell találni azt a középutat a táplálkozásban és a mozgásban, amire az ő szervezetének szüksége van. Ha egy hétig itt marad, ebben én segíteni tudom. Addig a szülők folytassák az utazást, lányuk valahol majd csatlakozik hozzájuk. Ne féltsék a gyermeküket, nagyobb baja nem történhet, mint hogy meggyógyul. Az anya elkezdett sírni, régóta gondolja, hogy lánya beteg, de hogy a bajt ők okozták neki, azt nem tudja elviselni. Amikor megnyugodott, megkérdezte, ha itt hagyják egy időre, mikor gyógyul meg a gyermekük. Őszinte voltam hozzájuk, ez csak hármójukon múlik. Én megmutatom az utat, de azon a lányuknak kell végig menni, a szülők támogatásával. Egy hétig minden szabadidőnket, és az étkezéseket hármasban töltjük. Ez idő alatt én rendet teszek a fejében, megtanítom a helyes táplálkozásra és megmutatom a mozgás örömét. De otthon nekik hármuknak kell a további feltételeket megteremteni. A lelki gyógyulás gyorsan bekövetkezik, egy-két hónap múlva. Fizikailag kell legalább egy év. Csak nagyon lassan, havonta legfeljebb fél kilót szabad híznia, hogy ne essen át a ló másik oldalára.
Az asszony rájött, hogy nincs választási lehetősége, a lánya egészsége mindennél fontosabb. Még felvetette azt az ötletét, hogy ők is maradnak, de erről nagyon gyorsan sikerült lebeszélnem. A lánynak most ki kell szabadulni a szokott családi keretek közül, nem kellenek a visszahúzó erők. Még megbeszéltük, hogy az egy hét kicsit hosszabb lesz, velem együtt utazik Sidneybe, amikor a férjem elé megyek.