Lisa már be van sózva, reggelinél engedélyt kért tőlünk, hogy a fiunk elé menjen Sydneybe. Férjem jót nevetett, gyermekünk már komoly felnőtt ember, nem kérdezi meg tőlünk, hogy élje az életét. Ezt az ötletet vele kell megbeszélni, mi nem avatkozunk bele mások dolgaiba. Csakhogy ők ezt már megbeszélték, mindössze a hozzájárulásunkat kéri, és azt tőlem megkapta.
Mai pácienseim ifjú házasok, és az asszony szeretné legyőzni a féltékenységét. Nem tudok erre vonatkozó szentenciákat átadni, helyette elmondtam nekik saját történetemet.
Amikor összeházasodtunk, férjem huszonnégy éves volt, én huszonhárom. Akkor már három éve ismertük egymást, és őrülten szerelmes voltam belé attól a pillanattól kezdve, amikor először megláttam. És bevallom, nagyon féltékeny voltam rá, nagy biztonsággal állítom, hogy ok nélkül. Akkor még nagyon naiv voltam, azt hittem, hogy a természetem ellen hiába háborgok, ezért aztán csak szenvedtem. Szerencsére a férjem nagyon megértő volt, így sikerült jól átvészelni azt a néhány évet, mely alatt fokról-fokra sikerült legyűrni azt az általam betegségnek vélt eszement állapotot, mely együtt jár a túlzott féltékenységgel. Nem fordultam szakemberhez a problémámmal, nekem, mint pszichiáter tanoncnak ez ciki lett volna. Ma már látom, hogy a legjobb orvosság a köztünk lévő szerelem volt, és a párom intelligenciája, ahogy az állandó gyötréseimet tudomásul vette, és nyugodtan leszerelte. Két év múlva, amikor első gyermekünk megszületett, a féltékenységem már majdnem normális keretek között volt, és a gondolataim az anyasággal erősen átrendeződtek.
Sokat segített, hogy hosszú házasságunk alatt soha nem volt okom kételkedni a férjem hűségében, így az évek szép lassan meggyógyították a lelkem. De ma is emlékszem arra, amikor fiatal házasként azt mondta nekem, nem az a baj, ha valaki megcsalja a párját, hanem ha kiderül. Akkor legszívesebben megfojtottam volna, de nem tehettem, mert szerelmes voltam.
Ma már biztos vagyok benne, hogy igaza volt. Az emberek életében jöhet olyan pillanat, amikor meginognak, és félrelépnek. Aztán maguk is megbánják, és vezeklésül bevallják kedvesüknek. Le akarják tenni magukról a terhet, nem számit, ha a másik is szenved az elkövetett bűn miatt. Három dolgot tanácsolok a szerelmeseknek. Először is ne lépjenek félre, soha nem lesz jobb egy másikkal. Másodszor, ha ez mégis megtörténik, vezekeljenek úgy, hogy szenvedjenek egyedül, a saját bűnük miatt ne bántsák meg azt, akit szeretnek. És harmadsorban, éljenek úgy, figyeljenek egymásra úgy, hogy ne legyen okuk máshol keresni azt, amit otthon is megkaphattak volna.