Közben a házban is volt a reggeli mellett egy érdekes beszélgetés. Richard és Patrícia már elmentek, de mindenki más együtt ült az étkezőben. A két legifjabb egymás mellett. Elisabeth már itt lakott velük, anyja minden reggel hozott tiszta ruhát neki. Innen ment be az egyetemre, és ide jött haza. Krisszel nagyon jól érezték magukat, minden szabad idejüket együtt töltötték. Most Krisztián megfogta a lány kezét, és úgy mondta.
- Szeretnék valamit megbeszélni a szüleimmel, de jó, hogy ti is itt vagytok. Néhányszor bementem az egyetemre, és játszottam a kosárlabda csapattal. Az edző azt akarja, hogy járjak itt iskolába, és legyek tagja a csapatnak.
- Csak az edző akarja? - Kérdezte Zoltán.
- Én is nagyon szeretném. Apika, ti tudjátok, hogy mindenem a kosárlabda, de most találtam még egy okot, amiért szeretnék maradni. Ha hozzájárultok, tényleg végigcsinálom az egyetemet.
- És ha közben rájöttök, hogy mégsem ez az igazi?
- Akkor megszakad a szívem, de az egyetemet és a kosárlabdát végigcsinálom.
- Mária, te mit szólsz ehhez?
- Nekem már most megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy a kisebb gyermekem is elhagy bennünket.
- Szóval hozzájárulsz?
- Miért, tehetek mást?
Még aznap megbeszéltek telefonon egy randevút az edzővel, amire hétfőn a tanulmányi hivatalban került sor.
Krisztián még azon a héten bekapcsolódott az első évfolyam munkájába, a féléves vizsgákig kapott időt arra, hogy bepótolja a lemaradását. A kosárlabda csapatban is bekapcsolódott, azzal az ígérettel, hogy a második félévtől sportösztöndíjas lehet. Az első félév tandíját viszont ki kell fizetni. Ez nagyon komoly összeg volt, de Zoltán számára nem volt kétséges, hogy bármit vállal a fia jövője érdekében.
Amikor az egyetemről a megbeszélés után hazamentek, Zoltán félre hívta Kristófot.
- Még mindig haza akarsz menni?
- Igen, szilárd elhatározásom.
- Krisztián jegyeit átíratjuk a nevedre, velünk jöhetsz, ő itt marad.
- Nagyon köszönöm, ezt nem vártam tőletek, azt hittem most nagyon utáltok.
- Miért, te boldoggá tetted a lányunkat, ezért mindig a fiunk maradsz, akkor is, ha az útjaitok elválnak. Egyébként mik a szándékaid, ha megtisztelsz vele, hogy elmondod.
- Csak haza akarok menni. Szeretem a lányodat, de ez az élet nem nekem való. Ő meg nagyon élvezi, az a helyes, ha marad.
- Ugye tudod, hogy neki nem lesz senkije, amíg te nem mondod azt, hogy vége?
- Igen, ha úgy érzem, hogy vége, megmondom neki. De most még remélem, hogy nincs vége.
- Akkor ezt tisztázd vele, ha hazajön!
- Köszönöm Zoltán, ha megjön, azonnal beszélek vele.
Patrícia, ahogy megérkezett rögtön félrevonult Kristóffal. Mivel a vacsorára sem kerültek elő, Zoltán tudta, hogy a szobájukban most vezetik le a feszültséget. Igyekezett a nagycsaládot megnyugtatni.
- Vacsorázzunk, ne várjunk a gyerekekre, ők most fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva.
- Te tudsz valamit? - Kérdezte Bea.
- Igen, megbeszélik a jövőt. És gondolom, két beszélgetés között nagyon szeretik egymást.
Mindenkiben lassan oldódott a görcs, az esti borozgatáson, a medence partján már fesztelenül tudtak beszélgetni.
Elisabeth most nem tudta átcsalni a másik teraszra Patríciát, pedig annyi megbeszélni valójuk lenne. Sebaj, majd holnap kiönti a lelkét.
A következő napokban folytatódott az eddigi menetrend, kis módosítással. A családnak a házigazdáik minden napra terveztek programot, Patrícia a klinikán dolgozott, Krisztián bejárt az egyetemre, és szorgalmasan járt az edzésekre.
A hamarosan búcsúzni kényszerülő szerelmesek mindent beleadtak, hogy egy évre szép emlékeket gyűjtsenek maguknak.
December 6.-án a szülők Kristóffal együtt elutaztak New Yorkba, és onnan hétfőn repültek haza.