Pszichológus vagyok, négy évtizedet töltöttem el a szakmában. Amit a lélekgyógyításról én nem tudok, az nincs is. Több tízezer betegem volt. Micsoda abszurdítás, biztos, hogy mindnyájan betegek voltak? Egy nagy frászt. Legtöbbjüknek az volt a baja, hogy nem volt a saját közegükben senki, akinek kipanaszkodhatták volna magukat. Eljöttek hát a nagytudású pszichiáter asszonyhoz, hogy kiokádják a sok felgyülemlett keserűséget, ami hosszú hónapok, vagy évek során felgyülemlett bennük. Legszívesebben a társuknak írtam volna fel receptre, hogy figyelj oda a párodra, a szerettedre. Hallgasd meg a problémáját, és segíts neki megkeresni a megoldást.
Hát itt van a bajok gyökere. Mi halandó emberek önzőek vagyunk. Nem figyelünk oda a párunkra,a családunkra, a baráti kapcsolatainkra. Tanítani kéne az iskolákban, hogy azért jó adni, mert azt többszörösen visszakapjuk. Az élettől, a társadalomtól, a szerelmünktől.
Megfigyeltem, a világot járva, hogy a boldog társadalmakban az emberek mennyire empatikusabbak egymással. Mi sajnos ezt a szót nem ismerjük.
Mi folyton harcolunk valamiért, mert boldogtalanok vagyunk. Pedig éppen a harcaink miatt vagyunk boldogtalanok. Itt van például a migránskérdés. Harcolunk ellenük, mert állítólag ők boldogtalanná tennének bennünket. Már megbocsásson a világ! Lehetnénk még ennél is boldogtalanabbak. Ott van példának Új-Zéland. Az ország fele migráns, és mégis ők egy happy ország.
Van egy rossz hírem, a baj velünk van. Hiába akarjuk másokra kenni a sarat, mi vagyunk koszosak. Van aki a politikát hibáztatja a bajainkért, pedig a politikánk is olyan, amilyenek mi vagyunk.
Egyénként én nagyon boldog ember vagyok. De a társadalom tagjaként ezt sajnos nem mondhatom el magamról.